Vannak dolgok, amelyeket rendkívül nehéz megfogalmazni. Nem is annyira azért, mert nincsen rájuk megfelelő kifejezés, hanem mert esetleg ugyanazok a szavak mindenkinek mást jelentenek. (Óigen, nincs jelentés, csak szóhasználat van.--Wittgenstein a barátunk)
Ami meg még ennél is nehezebb, az az, hogy ne is akarjak mindent megfogalmazni. Kommunikációs kényszerem van folyamatosan, szeretnék mindent kimondani, mert egyrészt szavakból ért az ember, másrészt (ami az egyrésztből következik) én is csak akkor értek meg dolgokat, ha megmondják.
Egyre inkább rájövök, hogy nem vagyok igazi nő. Nem abban az értelemben (na, tessék, máris magyarázkodom), hogy nincsenek meg az elsődleges és másodlagos női nemi jegyeim, hanem hogy nem vagyok empatikus, nem olvasok gondolatot, nem szeretek pattanásokat nyomogatni, nem szeretem, ha valamiben nincs logika, és nem nagyon szeretek utalgatni. [ez a kurzív 'nagyon' azért fontos, mert természetesen nem lehet mindig mindent kimondani, mert attól akaratosnak, hisztisnek, sértőnek tűnhet az ember(=én), pedig nem akar(ok) az lenni, csak úgy gondolja(-lom), hogy így tisztább, egyszerűbb, könnyebb]
Mindig eljön az a pillanat, amikor elkezdek félni, hogy most, most rontok el mindent, most válok unalmassá, elviselhetetlenné, csúnyává és taszítóvá. És a nagy erőlködésben, hogy ez ne történjen meg, mindent elrontok, unalmassá, elviselhetetlenné, csúnyává és taszítóvá válok. Önbeteljesítő izé. Csak remélni merem, hogy mégsem.
Ezen pillanatok kezelése a másikon múlik, aki kétféleképpen reagálhat: 1. megerősheti, táplálhatja a félelmet (goromba szavakkal, gúnyolódással, távolodással) vagy 2. eltűntetheti, elfeledtetheti azt (kedves szavakkal, megerősítő ölelésekkel, közel(ebb) engedéssel). Ez a második féle másik az, akitől mosolyog az ember szeme-szája, szíve-lelke.